Elsős lett a nagyobbik kislányunk. Közhely ide vagy oda, de borzasztó gyorsan szalad az idő.
Emlékszem a pillanatra, mikor két csík lett a teszten. Készültünk rá, terveztük, vártuk. Egyedül voltam pont, mikor teszteltem és megjelent a várva várt csík. Olyan tipikus sírva röhögős pillanat volt. Határtalanul örültem, hogy végre megérkezett hozzánk a picikénk, és közben sírtam a félelemtől, a változástól. Emlékszem előkaptam egy füzetet és egy üres oldalon elkezdtem csak írni: Ebben a pillanatban örökre megváltozott az életünk…. <3
Azóta tudom csak mennyire megváltozott, a négy sarkából kifordult. Az egyik legnagyobb bajom, hogy én alig tudom néha követni a változást, nem mindig tudok feloldódni az új helyzetben (pedig több, mint 6 éve tart). Keresem, vágyom sokszor a régi életünk darabkáit, miközben semmiért nem adnám a mostani, gyerekes létünket.
Ez a picike emberke, akit először szerettünk gyermekünkként, és azóta is rendületlenül szeretünk, és aki a legnagyobb változást hozta az életünkbe, beült az elkövetkező jópár évre az iskolapadba. Nemrég kaptuk a születési anyakönyvi kivonatát, most pedig a diákigazolványát…felfoghatatlan.
Annyira lelkes, izgatott, várakozással teli. Buzog benne a tudásvágy. Csak remélni tudom, hogy a megfelelő iskolát választottuk, ahol kiteljesedhet, ahol megélheti önmagát, nem törik le a lelkesedését, a kreativitását.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: